Egy/2/1
Feladó: Én (Amy)
Címzett: Tuesday
Tárgy: Tábor/part 2
Időpont: július
12., szombat, 22:43
Kedves Tuesday!
Úgy volt, hogy
bemegyünk a városba, aminek nagyon örültem, mert szeretek nyáron sötétedés után
sétálni, de az időjárás közbeszólt. Már vagy másfél órája folyamatosan esik.
Más részről megkönnyebbültem, mert Izzyék be akartak mutatni a barátaiknak.
Holnap viszont már jó idő lesz (legalábbis a rádió szerint), szóval majd napközben
körbe vezetnek a városban, este pedig lesz egy ilyen tábortüzes- ezer gyertyás-
lampionos buliféleség, ahol majd mindenkit megismerhetek. Kicsit ideges vagyok
miatta, de Izzy azt mondta, hogy nem
kell aggódnom, mert mindenki „iszonyat jófej”.
Szóval ma itt
ragadtunk. Josh egy kifestőn ügyködik, amit fogalmam sincs honnan szerzett.
Egyébként sosem értettem, hogy miért hívják „kifestőnek”. Még senkit sem
láttam, aki festékkel állt neki. Toby és Izzy pedig egy ezeréves irodalmi társasjátékot talált, arra adnak
értelmetlennél értelmetlenebb válaszokat. Ha anya látná, valószínüleg
szívinfarktust kapna. De minimum influenzát. Adam és Jenna, Adam jegyese pedig (Josh
elmodta, hogy csak azért nem házasodtak össze, mert Jenna családja nagy esküvőt
akar, amit viszont ők nem szeretnének, mert -amellett, hogy drága- értelmetlennek
és kényelmetlen.) Sunnyt (az öt éves kislányukat) próbálják elaltatni. Sunnyra
egyébként a beceneve tökéletesen ráillik. Olyan vakító szőke haja van, mint Adamnak
és Izzynek, és olyan élénk zöld szeme, mint Jennának. Ráadásul állandóan
mosolyog és mindig pörög valamin (néha szó szerint is).
De eléggé eltértem
a témától.
A táborról akartam
írni, meg, hogy hogyan ismertem meg a srácokat. Meg, hogy mi történt ma. És
mivel most van időm bőven, úgy gondoltam, hogy mindent leírok, amit csak tudok,
meg, amit még a vonaton kellett volna.
A tábor kinézetre
olyan, volt, mint bármelyik másik. Tudod, faházak, tópart, közös mosdó,
ilyenek. És a programok is olyanok voltak, mint bármelyik másik táborban: sor
versenyek, számháború, strandolás, tábortűz minden második este. Sőt, sajnos az
étel is.
Az első nap -főleg
az eleje- egy teljes kavarodás volt. Mindenki egyszerre beszélt, futkosott,
kereste a mosdót és összehasonlította a házikóját/szobatársát a másikéval. Én
pedig ott voltam az egész közepén és magányosabb voltam, mint valaha. Itt
minden olyan más volt. Teljesen más.
Úgy éreztem
magamat, mint a filmekben, amikor a főszereplő ott áll a képernyő közepén,
miközben mindenki, aki elmegy mellette csak elmosódott árnynak látszik. Nem
volt jó érzés. Nagyon nem.
Aztán eszembe jutott
az a nap, amikor pár hete Jemmel és Brivel elmentem moziba. A film után
elmentünk a Pency’sbe, mint mindig, de most teljesen más volt. Senki sem szólt
semmit, mindenki csak bámult ki a fejéből. Kicsit olyan volt, mintha
gyászolnánk, hogy már nem lehetsz itt velünk, vagy valami. Ami hülyeség, mert
te Amerikában vagy mindenidők legjobb nyarának a közepén. Nem tudom, hogy ezen
mit kell gyászolni. Te boldog vagy és szerintem ez a legfontosabb. Akkor persze
ezen a gondolaton eléggé felhúztam magamat, mert azt hittem, hogy ismerem őket,
aztán pedig ilyet csinálnak. Annyira ideges lettem, hogy csak odavetettem
nekik, hogy mennem kell, felpattantam, és már ott sem voltam. Még egy normális
kifogást sem kerestem, vagy valami. Igaz, ők sem kérdezték. A buszon aztán
végig ezen gondolkodtam.
Ez, meg, hogy ott vagyok
egy tök idegen helyen, idegen emberek között kicsit kiverte a biztosítékot.
Hirtelen megszédültem. Odamentem egy félreeső padhoz és igyekeztem magamhoz
térni. Levettem a pulcsimat, hátha majd a hűvös idő észhez térít. (Júliushoz
képest elég rossz idő volt/van.) Mély levegő be, mély levegő ki. „Nyugi, minden
rendben lesz, nyugi, minden rendben lesz, csak nyugodj már meg.” De semmi sem
jött be igazán. Azt hiszem akkor jöttem rá igazából, hogy mire is vállalkoztam.
És akkor beugrott, amikor azt modtad, ne féljek, csak, ha igazán fontos
dologról van szó. Mert csak azok érik meg a félelmemet. És ettől nagyjából
helyrejöttem.
Mindenesetre a nap
további részét átolvastam. Ez egyszer még hálás is voltam anyunak, amiért
mindig berak egy könyvet a táskámba. Mellesleg a könyvet azóta már befejeztem.
Persze
voltak ilyen ismerkedős feladatok, ezeknél igyekeztem odafigyelni, de
alapvetően nem nagyon kerestem az mások társaságát. A vacsoránál is egy
félreeső asztalt választottam.
Este, mielőtt
elaludtam, örömmel konstatáltam, hogy az első napot túléltem mindenféle különös
„kaland” nélkül. Ebben egy szemszögből nézve igazam is volt. Hisz köztudott,
hogy ami éjfél után történik, már „holnapnak” számít.
Valamikor az éjszaka
közepén arra ébredtem, hogy fázom. Szóval félig alva, amolyan zombi-üzemmódban
próbáltam előkotorni a pulcsimat a bőröndömből. Aztán persze rájöttem, hogy ott
felejtettem a padnál, amikor rosszul lettem. Már fel is pattantam, és halkan,
hogy a szobatársamat ne keltsem fel (róla majd később írok) kiosontam a
fakunyhóból. Iszonyt hideg volt, főleg így, az ágyból kipattanva. Hirtelen már
nem is voltam annyira álmos. A pad felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem, beszélgetés
zaja ütötte meg a fülemet. Emlékszem, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy
biztos ezt akarom-e csinálni. Végül arra jutottam, hogy úgysem tudnék aludni,
mert fáznék. Közelebb mentem. Most jöttem rá, hogy valami zene is szólt, de
csak egész halkan. Óvatosan szétnéztem. Hárman ütek a padon, egy lány és két
srác. Előttük pizzás dobozok és üres palackok hevertek.
Igazából fogalmam
sem volt, hogy mit fogok mondani. Szóval csak kimondtam az első dolgot, ami
eszembe jutott.
-Jó szám- egy srác
(Toby) kócos hajjal felnézett rám. A beszélgetés elhalgatott. A két haverja
(Izzy és Josh) tetőtől talpig végigmért. Kínos csönd szállt ránk, csak a
telefonból szólt tovább a halk zene. Kicsit ijesztő volt. Ha nem ígérem meg
magamnak, hogy csak a fontos dolgoktól fogok félni, most biztos berezelek. De
így csak ennyit mondtam:
-Visszaadnátok a
pulcsimat?- a lány (Izzy) reagált leggyorsabban, de neki is beletelt pár
másodpercbe. Fogalmam sincs, mitől fagytak le ennyire.
-Hát persze-
válaszolta, és felpattant, hogy odaadja (eddig azon ült).
-Kösz- bólintottam.
Már mentem volna, amikor megkérdezte:
-Te olvastad a Ne bántsátok a feketerigót!?
-Aha- válaszoltam.
-Kérsz cigit?
-Nem dohányzom. De
azért kösz.- Eddig észre sem vettem, hogy cigiznek. Megint elindultam volna,
azonban most az egyik fiú (Josh) állított meg:
-És pizzát?-
mutatott a földön tornyosuló dobozokra.
-Honnan van
szereztetek pizzát?
-Rendeltünk- vonta
meg a vállát.- Itt nem a legjobb a kaja- magyarázta. Elnevettem magamat, mert
ebben teljesen igaza volt.
-Akkor kérsz?
-Aha.
-Van hawai,
négysajtos és sonka-kukorica.- Igazából teljesen fölösleges volt végigmondania,
mert elég éhes voltam, úgyhogy bármilyet megettem volna. Kivettem egy szeletet
a legfelső dobozból. A fiú és a lány arrébb csúszott a padon, úgyhogy leültem
közéjük. Bemutatkoztak. Igazán rendesek voltak, mert nem kezdtek el valami
totál ismeretlen témáról beszélni, hanem olyan dolgoknál maradtak, amiket én is
ismertem. És Josh nagyon jól tud parodizálni.
Aztán pár óra
múlva. Elnyomtam egy ásítást. Megjegyeztem:
-Mostmár mennem
kéne aludni.- És megint rendesek voltak, mert nem néztek le miatta, vagy nem
kezték el könyörögni, hogy maradjak még. Egyszerűen csak annyit mondtak:
-Oké- és
elköszöntek meg jó éjszakát kívántak.
