Kettő

A szerelmeslevelet egy félig levált csempe alatt találták meg.

Egy

Fiatal fiú áll mögöttem a metrón. Az ablak visszatükröződéséből látom, ahogy végigbámul.
Mire a bérletem lejár, túlleszek az érettségin.

Ez is én

Ez is én vagyok, most utálok mindent és mindenkit.

Ez is én vagyok, a szorongás most rámtekeredik, és lehúz, mindig csak egyre lejjebb, a mélybe.

Néha sikerül feljutnom.

Ez is én vagyok, szertehagyott és elfelejtett dolgok, félig elolvasott könyvek kupacokban.

Rossz napjaim, kiborulásaim, most nem figyelek arra, amit mondok, lazán megsértek akárkit.

Az összes hülye, vagy hülyének tűnő gondolat.

Ez is én vagyok, neked ajándékozom a szívemet, tessék, itt van, díszcsomagolásban, remélem elég  jó lesz.

Ez is én vagyok, lehetetlen lejátszási listák, színház, múzeumok és Wagner minden mennyiségben.

A feszültség, ezernyi apró tűszúrás vájkál a bőrömben.

Utalások könyvekből, amiket senki sem ért, akit szeretnék, hogy értse.

Fura, szarkasztikus, morbid, száraz humor. Hátha valakinek majd bejön.

Ez is én vagyok, Tanár úrnak jelentem, éppen megfulladok.

Egy hete nem alszom normálisan.

Ez is én vagyok, most senki sem érti, hogy mi bajom.

Zárójel nélkül (egy nagyrészben kitalált történet)

Égtek az utcalámpák, amikor elindult, bár fényük csak halvány derengés volt a hajnali szürkeségben. Megint nem udott aludni, ezért úgy döntött jár egyet, hátha akkor sikerül kirángatnia magát az üvegburából, amibe beleszorult. Próbálta egyenesbe hozni az életét, de volt egy olyan érzése, hogy mindig is ferde volt. Nem messze onnan, ahol állt egyszer elütöttek egy galambot. Már rég nem volt ott, mégis kerülte a helyét. Menekülni akart, de nem volt honnan. Tehetlen semmiben lebegett, egy érzések nélküli vákumban.

Bevágott elé egy hajléktalan, vállán rózsaszín iskolatáskával, rajta egy mesefilm főszereplőjével; akiről valószínűleg fogalma sem volt, hogy kicsoda. Egy pillanat alatt iszonyatosan elszégyelte magát. Neki mindene megvolt és mégis, valami újra és újra lehúzta, a búvárruha pedig egyre nehezebb volt. Nehezebben lélegzett, nehezebben jutott fel.

Aztán a versre gondolt, amit meg kell tanulni. Kosztolányi: Az iskolában ramatyul vagyunk. Kínjában felröhögött. Kurva poénok, sohasem jönnek össze.

Közben felért a kilátóba, ami erdetileg a célja volt, bár arra pontosan nem emlékezett, hogy hogyan jutott fel. Lenézett és arra gondolt, hogy leugrik. Hátha akkor érezne valamit. Egy ideig bámulta az alatta elterülő várost, és mintha minden pillanatot sokszoros nagyításban élt volna meg. Néha úgy érezte, hogy túl elvont, bár azt nem tudta, hogy mihez képest. Várta, hogy mikor szólal meg egy fűnyíró vagy flex, mint mindig, amikor az ember már jól érezné magát valahol, a viszonylagos csöndben. De nem szólalt meg, ő pedig lemondóan megrázta a fejét. Öngyilkosnak születni kell, ő pedig erre teljesen alkalmatlan volt. Úgy döntött, visszafelé villamossal megy.

Elindult, a közeli templommal szemben két kamaszfiú cigizett, arcukról sugárzott az életközöny. Nem lehettek többek tizenkét évesnél. Keserű nevetés bugyogott fel a torkából.

- Nesze nektek görbe tükör, társadalom!- gondolta.- Nézzétek csak magatokat, nézzétek alaposan! Ez is te vagy, ezek is ti vagytok!- Majd eszébe jutott, hogy egy-két görbetükröt néha mindenki megérdemelne. Az elfojtott keserűség a torkában szinte megfojtotta. Ordítottak a gondolatai, szétcipzározták belülről a fejét. Mint a pizzásdobozból hajtogatott papírrepülő, amit félig ledarált a mozgólépcső.

Miközben felszállt a villamosra, egy középkorú férfi minden fiatal lányt megbámult. Ordított róla, hogy párkapcsolatban él.

Fejét a kapaszkodónak döntötte. Nem volt kedve ehhez az egészhez. Mellette egy túlsúlyos kamaszfiú állt nirvanás pólóban. Biztos azt hitte, így majd elfogadják.

Leszállt, a villamos elindult. Visszatükröződött, egy pillanatig elsuhanó ablak volt. Ott szeretett volna lenni, ebben az áttételes valóságban. Itt előregyártott termékek között selejtnek érezte magát.

A körülötte levő emberekre pillantott és nagyot sóhajtott. Légy önmagad ugyanúgy, mint mindenki más- gondolta, majd nekivágott a napnak.

Szikrázás/Randevú

Nyár van, mínusz 30 fok, én meg hagyom,
hogy szétégessen a didergés, és minden,
ami létezik.

Most fiatalok, gyönyörűek vagyunk,
a csomagtartó meg tele fegyverekkel,
elhatároztuk, hogy ma szétlövünk mindent.

A rádióból egy régi rocksláger szól,
fél kézzel a kormányon dobolod a ritmust, 
másikkal az enyémet fogod, és próbáljuk kitalálni,
hogy merre menjünk.

Térdemen a széthajtogatott térkép,
sarkát néha felemeli a résnyire lehúzott ablakon bejövő
meleg menetszél.

Most hagyom, hogy történjen, ami akar,
tudom, hogy minden rajtunk múlik,
mi pedig mindenhogyan pofátlanul boldogok vagyunk.

Halványkék

Rúzsba áztatott zsebkendő az éjjeliszekrényemen. Ez minden, ami maradt belőlünk, ha voltunk egyáltalán valaha.
Mellette elfuserált művirágcsokor, a temető melletti virágárustól loptuk, amikor meghalt a tulajdonos.

Azon gondolkozom, hogy adhatsz-e magadból túl sokat valakinek.

Az üres fürdőkádban ülök, és próbálom nem számolni a másodperceket. Nem akarom tudni, hogy mióta nem írtál vissza.

Az emberek villanykapcsolóként játszanak az érzéseimmel.
Úgy érzem, hogy sose fog helyrejönni, és ez kiszipolyoz.

Emlékszem, egyszer üzenetekkel álmodtam.

Néha, a legapróbb dolgokról is te jutsz az eszembe.
Pedig annyi dolog van.

Elmezavar

Belépett a terembe. A másik már ott volt, a jegyzeteit olvasta át. Vagy háromszor köszönt, neki, mire hajlandó volt felnézni. Rábámult, mintha most látná életében először- pedig már fél éve egy csoportba jártak- majd bólintott.

Látta, hogy ebből nem lesz semmi, ezért inkább az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A párkányra könyökölt és hagyta, hogy a szél tovább borzolja amúgy is kócos haját.

Az utcán emberek mentek el maguk elé bámulva. Hirtelen óriási ingert érzett, hogy odamenjen hozzájuk és a képükbe ordítsa, hogy nincs értelme az életüknek, nincs értelme semminek, nincs értelme ennek az egésznek.

Az ablak alatt levő beton mint valami óriási mágnes vonzotta, a kísértés talán még sosem volt ilyen nagy. Repülni szeretett volna, de csak bámult lefelé, a földre.

Aztán egy mentőautó húzott el, a szirénája kizökkentette annyira, hogy megszólalt:

- Ugorjunk ki az ablakon, nincs kedvem ehhez az egészhez.- A másik nem válaszolt rögtön.

- Mit mondtál?- nézett fel a jegyzetei közül pár pillanat múlva- Nem figyeltem.- Ettől mintha egy kicsit magához tért volna. Egy pillanatig hallgatott, majd azt felelte:

- Csak pillanatnyi elmezavar- magyarázkodott- Nincs jelentősége.