Elmezavar

Belépett a terembe. A másik már ott volt, a jegyzeteit olvasta át. Vagy háromszor köszönt, neki, mire hajlandó volt felnézni. Rábámult, mintha most látná életében először- pedig már fél éve egy csoportba jártak- majd bólintott.

Látta, hogy ebből nem lesz semmi, ezért inkább az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A párkányra könyökölt és hagyta, hogy a szél tovább borzolja amúgy is kócos haját.

Az utcán emberek mentek el maguk elé bámulva. Hirtelen óriási ingert érzett, hogy odamenjen hozzájuk és a képükbe ordítsa, hogy nincs értelme az életüknek, nincs értelme semminek, nincs értelme ennek az egésznek.

Az ablak alatt levő beton mint valami óriási mágnes vonzotta, a kísértés talán még sosem volt ilyen nagy. Repülni szeretett volna, de csak bámult lefelé, a földre.

Aztán egy mentőautó húzott el, a szirénája kizökkentette annyira, hogy megszólalt:

- Ugorjunk ki az ablakon, nincs kedvem ehhez az egészhez.- A másik nem válaszolt rögtön.

- Mit mondtál?- nézett fel a jegyzetei közül pár pillanat múlva- Nem figyeltem.- Ettől mintha egy kicsit magához tért volna. Egy pillanatig hallgatott, majd azt felelte:

- Csak pillanatnyi elmezavar- magyarázkodott- Nincs jelentősége.